Maitlandék háza nagy volt. És csicsás. És modern. Egyszóval borzalmasan ötvözte a barokk és a modern stílust.
Nem baj.
Megjegyzem, egy fél nap már eltelt azóta, hogy felvilágosítottam Alexet a problémáról. Ő is valami ilyesmit gondolt.
Azért mindketten felkészültünk a legrosszabbra. Nálam volt egy kis táskában Smithers összes kütyüje, kivéve a szörfdeszkát. Az nem volt összehajtható.
- Tudsz egyáltalán szörfözni? – kérdezte reggel Alex, utalva a strandon mutatott passzív tevékenységemre.
- Aha.
Most pedig itt álltunk, és vártuk, hogy valaki kegyeskedjen kinyitni a kaput.
- Tyler és Hunting ma este akcióba lendül. Mondták már neked? – kérdeztem.
- Aha.
- És nemsokára mi is.
- Aha.
- Utána pedig mehetünk haza.
- Aha.
- Csak ezt tudod válaszolni?
- Miért, te nem ezt mondtad reggel?
- De.
Hallgatott egy sort.
- Te miért csinálod ezt?
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát… - habozott. – Miért dolgozol az MI6-nak?
Mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, berregni kezdett a kapu, jelezve, hogy szabad a pálya. Belöktem, majd Alexhez fordultam.
- Majd este elmondom. De akkor te is tartozol egy beszámolóval, hogy miért nem akarsz nekik dolgozni.
Bólintott.
- Nos, hát akkor… - lendületesen kivágtam a kovácsoltvas kaput. – Előre!

Alex nem unatkozott. Ugyan már! Ő és Lucas egészen jól voltak, és én is ügyesen hárítottam az utóbbi számomra kellemetlennek megítélt társaságát.
Aztán megkérdeztem, merre van a mosdó és eltűztem a szobából. Persze semmi keresnivalóm nem volt a WC-n… Csak hát én kém volnék, vagy mi a szösz, és hát azért küldtek, hogy kémkedjek.
Így hát valami ösztöntől vezérelve – ami valószínűleg eddigi bevetéseim során alakult ki – benyitottam a folyosón lévő harmadik szobába, ami a legtávolabb állt az állítólag keresett helyiségtől, ugyanis egy dolgozószoba volt. Pár pillanat múlva arra is rájöttem, kié.
Maitland vagy nagyon bízott magában, vagy nagyon óvatlan volt (vagy mindkettő, bár belegondolva akkor már meghalt volna), de tény, hogy nem zárta kulcsra az irodáját, ami ebben az esetben jól jött.
Az asztalon szétszórva unalmas iratok, számlák, satöbbi. Kutattam köztük, de nem találtam semmit. Már majdnem feladtam, amikor a kezembe akadt egy bankszámlakivonat.
A papír szerint ötszázezer dollárt utaltak át egy olasz bankszámlára. De minek?
Zsebre vágtam és tovább keresgéltem, de többet tényleg nem találtam. Leszámítva az Operaház tervrajzát. Nem volt túl részletes és akkor nem is nagyon értettem, mit keres ott a sok hivatalos papír között.
Nos, érdemes kihangsúlyozni, hogy akkor. Mert amint feladtam és fordultam a kijárat felé, kilencven foknál megálltam.
Az oldalt lévő falon ott volt az Operaház teljes tervrajza. Na nem olyan kicsiben, mint az előző, hanem olyan ötször tízméteres változatban. Pirossal megjelölve a nagy előadóterem feletti tetőtér egy részét, aminek, ha jól emlékszem egy másik rajzra egy könyvben, nem is lenne szabad ott lennie…
- Te meg ki vagy?
Hogy mikor mutattam be utoljára ilyen ugrást, azt nem tudom, de hogy a volt tesitanár azonnal ötöst írt volna be, az biztos.
Megfordultam, miközben egy magyarázatfélén gondolkodtam. Most benne vagyok… Könyékig…
- Elnézést, csak a mosdót kerestem, és azt hiszem, eltévesztettem a helyiséget. – Hihetetlen, ilyen udvariasan is rég beszéltem már!
Pár pillanat múlva felfogtam, ki áll az ajtóban. Maitland.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel egyszerűbb lenne most rávetnem magam és kitörni azt a vékonyka nyakát… de végül elvetettem. Lehet, hogy nincs is benne semmiben. Gregorovics csak véletlenül járt Sydneyben, még akkor is, ha nem hiszek a véletlenekben.
- Á, szóval te vagy az a lány, akiről Luke annyit mesélt, és akit meghívott mára – körülnézett. – A testvéred hol van?
- Ők beszélgetnek, de nekem ki kellett mennem a mosdóba, de véletlenül ide néztem be, és megláttam ezt a tervrajzot…
- Igen, én nagyon szeretem a híres épületeket – mosolyodott el. Így még visszataszítóbb volt, mint az előbb vagy a fényképen.
- Én is. – Azt már nem tettem hozzá, hogy kizárólag felrobbantani jó.
- De ez az épület… - hangja elakadt. – Ez csodás. A tervezése, a látványa, a…
Kábé itt lett elegem belőle.
- Elnézést, uram, bocsánat, hogy félbeszakítom, de meg tudná mutatni, merre van a mosdó?
Maitland mintha álomból ébredt volna fel.
- Persze, a folyosó végén balra. És – tette hozzá -, örülök, hogy megismerhettelek.
- Viszont – vágtam rá, majd elvágtattam.
Lehet, hogy csak képzelgés volt, de volt valami baljós a férfi mosolyában.

Magamban hálát adtam az égnek, mikor végre Alexszel hazafelé indulhattunk.
- Azt mondod, hogy az Operaházban kellene körülnéznünk? – Alex elgondolkodva nézett maga elé.
- Nem kételkednél, ha láttad volna azt a képet – válaszoltam.
- Így sem kételkedek – elhallgatott. – Szóval, miért is dolgozol az MI6-nak?
- Itt magyarázzam el? És most? – Körülsandítottam, de közel és távol egyetlen lélek sem volt. Mintha szándékosan jöttünk volna kihalt mellékutcán. – Muszáj?
Alex bólintott.
- Tudod mit? Kérdezz egyet, én válaszolok rá, majd én jövök.
- Felőlem – a srác elgondolkozni látszott (ki hinné, hogy egy pasi ilyet is tud?) – Mióta?
- Három éve. És te?
- Lassan öt hónapja. Hogyan?
- A szüleim három éve meghaltak. Felrobbantották őket Kairóban. – Keserűen felkacagtam. – Ki akartak képezni. Azt akarták, hogy kém legyek. Mert ők azok voltak. Azt tudod, miért van fiú nevem? – fejrázás. – Mert ők mindig is egy fiút szerettek volna.
- Nem kedvelted őket? – A kérdés inkább megállapításnak tűnt.
- Biológiailag ők voltak a szüleim. Semmi több. Ők nem szerettek, vagy ha igen, elég jól titkolták – éreztem, hogy abba kéne hagynom, de nem bírtam bent tartani. – Kiképeztek. Tönkretették az életemet. Amikor hazaértem a suliból és ők véletlenül otthon voltak, nem azt kérdezték, hogy milyen volt a suli, hogy vagyok, vannak-e barátaim. Az eszükbe se jutott! Hanem: Tanultad a franciát? És a spanyolt? És mi lesz a némettel? Mi ez az ellenőrződben? Miért lógtál a karate-órádról? Miért nem mentél el ide? Miért nem mentél el oda? – Levegőt vettem. – Állandóan vizsgáztattak, teszteltek, elküldtek ide-oda, hogy megfeleljek az elvárásaiknak! Ráadásul meg sem próbálták titkolni előttem, hogy már előre eltervezték az életemet, hogy kémet akarnak belőlem csinálni! Aztán… - elhallgattam. Folytassam vajon? Alexre néztem, aki bíztatóan biccentett.
– Aztán meghaltak. A temetésre egy csomó olyan ember jött, akit nem ismertem. Köztük Blunt meg Jones. Azok, akik azt mondták, hogy ismernek, megdöbbentette, hogy mennyire nem rázott meg a szüleim halála. Ők nem tudtak erről az egész kémesdiről. Pedig várható volt, hogy előbb utóbb bekövetkezik.
- És a sírnál odajött hozzám Jones, és bemutatkozott. Tudtad, hogy a keresztneve Tulip? – örömtelen nevetés. – Smithers mondta egyszer. Rosszabb, mint a Daniel. Kíváncsi vagy a folytatásra?
- Azt hiszem, innentől ki tudom találni. Beszerveztek, igaz? Azt mondták, hogy ez az egyetlen küldetésed lesz, és megzsaroltak, hogy ha nem teszed, amit mondanak, tönkrevágják az életed.
- Aha – hagytam rá. – Valami ilyesmi. Azt mondták, bentlakásos suliba küldenek. Így maradhattam Lucyvel, akit néha még a szüleimnél is gyakrabban láttam. Az MI6-nak dolgozott, de gyenge volt a szíve, ezért kilépett. Sose bírta az irodai munkát. Még előtte ismerte a szüleimet, és jóban voltak. Ebben a szakmában ritka dolog meglátogatni a másikat, ő mégis rendszeresen járt hozzánk.
- Mi volt az első küldetésed? – kérdezte Alex.
- Most nem te jössz. Szóval téged hogyan szerveztek be?
- A nagybátyámnál éltem, amíg meg nem halt autóbalesetben – fintorgott. – Legalábbis ezt mondta a rendőrség.
- Azokban nem lehet bízni – legyintettem. – Ja, bocs. Folytasd!
Így szereztem tudomást Alex nyomozásáról és hajmeresztő mutatványairól.
- Szóval, mi volt az első küldetésed?
- Ja, hogy az! – idegesen nevetgéltem. – Volt egy kis gubanc Kubán, és én kellettem, hogy az ügynököket ne leplezzék le rögtön. Elvégre ki gyanakodna egy ártatlan, tizenegy éves kislányra? – tettem hozzá nagy szemeket meresztve.
Alex egy pillanatig döbbenten meredt rám, majd felkacagott.
- Te? Ártatlan?
Sértődötten megrántottam a vállamat és meggyorsítottam a lépteimet.
- Hé, Dan! Várj már, nem úgy gondoltam! – kiáltott rám még mindig nevetve Alex.
- Akkor hogy? – néztem rá.
- Te jössz! – tért ki a válasz elől.
- Mik voltak az eddigi küldetéseid?
És itt jött egy tízperces kiselőadás Herod Sayle és Dr. Grief főszereplésével.
- A Tornádó-ügy engem nem érintett – jegyeztem meg elgondolkodva. – Akkor épp külföldön tartózkodtam. A volt osztálytársaim és tanáraim úgy tudják, hogy kórházban voltam, tüdőtükrözésen és pár napos megfigyelésen.
- Volt?
- Aha! – bólogattam vidáman. – Eddig egyik iskolában sem bírtam sokáig. Vagyis inkább ott nem bírtak engem. Szóval a következő suli, ahova szeptemberben járni fogok, valami Brookland, vagy mi, ahova Jones iratott be…
- A Brooklandbe fogsz járni? – torpant meg Alex.
- Aha. Miért?
- Akkor ősztől kezdve osztálytársak leszünk.
Várjunk csak egy kicsit…
- Te oda jársz?
Álljunk meg egy pillanatra…
Alex bólintott.
Ó, HOGY AZ A SZEMÉT JONES! TUDOM, HOGY Ő INTÉZTE ÍGY! AZ A ROHADÉK, SZEMÉT, MOCSKOS, KU…
Na jó, nyugi kislány, nyugi! Így sajnos könnyebb lesz szemmel tartaniuk minket. Nem kell két helyre összpontosítani.
- Mrs. Jones keze lehet a dologban – jegyezte meg fásultan Alex.
- Rájöttem.
Csendben ballagtunk tovább.
- Megyünk ma este az Operaházba? – kérdezte végül Alex.
- Megyünk – jelentettem ki eltökélten.

MSe oldala ismét aktív! Nézzetek be hozzá!

www.memorial.extra.hu