Ez aztán a váratlan fordulat!
Újabb ékes bizonyítéka, hogy a Sorsnak hatalma van, de humorérzéke, az nincs.
Mert mekkora poén lett volna már, ha észrevétlenül kijutunk innen! (És mennyivel könnyebb! Csak leadjuk a bizonyítékot és húzunk - esetünkben repülünk - haza!)
- Utoljára kérdezem: mennyit tudtatok meg?
- Utoljára válaszolom: pontosítsa a kérdést, mert így nem tudok rá válaszolni.
Eme párbeszéd az Operaházban folyt le.
Résztvevői: én (alias Dan Bennett), Maitland + Jaszen Gregorovics (arra az esetre, ha nagyon messzire mennék)
Elhelyezkedés: én - megkötözve; Maitland - velem szemben; Jaszen - mögöttem, pisztolyt nyomva a tarkómba
Na, ennek fényében vizsgálgassátok a helyzetemet. Egy szóval sem mondhatjátok, hogy csapongó vagyok és nem szorítkozok a lényegre…
Na, mindegy. Lényeg, hogy szarban voltam. Nem is kicsiben.
- Rendben, ha képtelen vagy válaszolni, akkor sajnos kénytelen leszek más módszerrel dolgozni.
- Na ne - nyögtem fel. - Ezt maga munkának nevezi?
- Mr. Gregorovics! A kisujjával kezdje. Milyen kezes is vagy?
- Bal - vágtam rá. Jobb kezes voltam.
Hazudtam. Észrevette? Ugyan! Annál inkább Jaszen. Vagy Gregorovics. Tudta, hogy hazudtam. Láttam rajta. De nem szólt semmit. Csak eloldozta a kezeimet, és a balt szinte odaszegezte az asztal lapjához.
Aztán elővett egy kést, én meg úgy megörültem, hogy szinte elfelejtkeztem arról, hogy éppen levágni készülte az ujjamat.
- Ezt ugye Velencében vette Paolonál? - kérdeztem lelkesen.
Jaszen ha meg is döbbent, nem mutatta (vagy csak próbálta nem mutatni) és bólintott.
Király! Ezek szerint jól tippeltem. Csak Paolo tud ilyen kést csinálni. És csak nála lehet abban az egy városban kapni.
Másodállásban a feketepiacon ad el illegális úton beszerzett fegyvereket.
Egész jó fej. Egyszer megmentett… Azóta csak egyszer találkoztam vele, mikor éppen megint Velencébe kellett mennem… Ha akkor nem adott volna el nekem fegyvert…
Visszakanyarodva a tárgyhoz…
- Kérem, hallgasson el Miss Bennett - mondta gúnytól csöpögő hangon Maitlan. Igen, a bemutatkozáson már átestünk. - Különben a következő, amit levágatok magáról, az a nyelve lesz.
Hú, de kemény!
Jaszen közben baromi lassan kezdte közelíteni a kést az ujjamhoz.
- Egyébként, miért nem volt helyes a kérdés? - kérdezte csak úgy mellékesen Maitland.
- Mert nem tudom az összes valós információ mennyiségét, így nem tudom hozzá viszonyítani az általunk megtudottak mennyiségéhez - sziszegtem. A kés már hozzáért a bőrömhöz.
Eddig még mindig megúsztam kisebb sérülésekkel. Egyszer belelőttek a lábamba, egyszer végigszántották egy késsel az oldalamat, egyszer kis híján kiszúrták a szemem, kétszer akartak megcsonkítani, a nyelvemet pedig csupán háromszor akarták kivágni…
Egyszer kis híján elvéreztem. Kómában is voltam már egy héten keresztül. És azt a millió „apróbb” vágást, karcolást, zúzódást és törést még nem is említettem. Több testrészem tört már el, mint az eddigi összes osztálytársamnak együttvéve.
Mit számít akkor egy kisujj?
- Akkor mit tudtál meg? - kérdezte Maitland. Teljesen kizökkentett a merengésemből.
A kés belevágott az ujjamba. A vér apró cseppekben hullott az asztalra.
- Maga valamiért nagyon utálja az MI6-ot - állapítottam meg sziszegve.
Fájt. Nem mondom, hogy nem. Az hazugság lenne. Minden egyes sérülésem fájt eddig. Csak az egyik kicsit jobban, mint a másik.
És ez fájt. Gregorovics lassan csinálta. Egyre beljebb nyomta a kést, én pedig éreztem, hogy még egy másodperc és felordítok…
Ekkor azonban megállt. Mert valami csipogott.
Mégpedig a Maitland előtt lévő laptop. E-mailje érkezett.
És én tudtam mi volt a tartalma. Az én életrajzom.
- Három éve ott voltál Kubában. Egyszerű álcaként. Az MI6 egyik ügynöke meghalt. Te túlélted, minden nagyobb sérülés nélkül. Egy hónap kihagyás után szintén egy álca része, helyszín: Kína, Peking. Akkor felrobbantottál egy múzeumot, igaz? - nézett rám a rém.
Helyzetem annyival javult, hogy most már nem volt kés az ujjamnál. Most már ismét hátra volt kötözve, és a mély sebből lassan csordogált a vér le a padlóra.
- Aztán Bangkok, utána Tokió… ezután az akció után kómában voltál, miért is? Á, igen. Rossz helyen talált el egy zuhanó gerenda… - Megállt egy pillanatra, aztán folytatta. - Ezek után volt Moszkva és Novozibkov. Utána egy érdekes tünetet kezdtél el produkálni. - Elvigyorodott. - Enyhe klausztrofóbia, mi? Tizenegy évesen egy év alatt négy nagy küldetést is magad mögött tudhatsz, egyetlen hosszabb kórházi ápolást igénylő sérüléssel… Fogadd elismerésem.
- Kösz, de nem kell - morogtam, miközben megpróbáltam mozgatni a kisujjamat. Nem nagyon ment.
- Mindegy. - Csodálkozva néztem fel. Maitland nem húzta fel magát egy apró megjegyzésen? Hihetetlen. - A következő évben három önálló kisebb megfigyelés plusz négy felnőttel való akció, amiben a társaid kivétel nélkül életüket vesztették, és ami… - itt az arcomra nézett -… téged nem rázott meg különösebben. Akkor bizonyára az sem fog, hogy a mostani felnőtt kísérőitek is halottak.
Szegények. És Maitland beletalált a közepébe. Tényleg nem rázott meg. Akkor ez most rossz? Én gonosz vagyok? Nem, inkább csak érzéketlen. Egy érzéketlen, piromániás, hülye, abnormális…
- Aztán tavaly ott volt Washington, Budapest, Bécs, Prága, Velence, Egyiptom. Mindegyik küldetés alatt valami titokzatos módon kigyulladt az adott város egyik leghíresebb vagy legértékesebb épülete, vagy éppen felrobbant… Washingtonban egy múzeum, Budapesten valami híd-féle,* Bécs és Prága: egy-egy nagykövet háza…
- Jól van, elég lesz - szakítottam félbe. - Nagyon jól tudom, miket vágtam tönkre. De esküszöm, véletlenül! - mentegetőztem, mintha bárki is számon kérte volna. - Na jó, talán Bécsben nem, de a többi helyen tényleg…
- Csend legyen - torkolt le Maitland. - Idén pedig két küldetés, ezzel együtt három…
- Nahát, maga tud számolni?
- …mindezt összevetve elismerésem. Tizenkilenc küldetés, és még csak nincs is maradandó sérülésed - leszámítva persze a klausztrofóbiát. Figyelemreméltó képességek… - elgondolkozott. - Mr. Gregorovics, visszavinné a társához Bennettet?
Úgy tette fel a kérdést, mintha a pasasnak lenne választása.
Jaszen felrángatott a székről és szó szerint kidobott a szobából. Amikor bezárult mögöttünk az ajtó, és elindultunk Alexhez, megszólaltam.
- Miért nem köpött be?
- Miért kellett volna?
Felmutattam a véres ujjamat.
- Maga tudja. Nagyon jól tudja. Szóval, miért nem köpött be?
Jaszen hallgatott. Nem baj, ha nem akarja, nem kötelező.
Mielőtt megérkeztünk volna, eszembe jutott valami.
- Ismeri maga Lucia Rose-t?
A férfi arcán most először látszott igazi megdöbbenés. Megtorpant a cella ajtaja előtt.
- Te honnan…?
- Az nem lényeg. Ismeri vagy sem?
Azonban már többet nem húzhattam ki belőle. Az ajtó kinyílt, én meg ott találtam magam, ahonnan nem sokkal ezelőtt elindultam.
- Hogy ment? - kérdezte fáradtan Alex.
Felmutattam neki a véres ujjamat.
Alex káromkodott.
- Annyira nem súlyos, de ez a hely kezd idegesíteni. - Ez igaz is volt. Kicsi volt és sötét. A kedvencem.
- Klausztrofóbia? - nézett rám Alex.
- Aha.
- Szar ügy.
- Az. Van lehallgató?
- Nincs. Fáj az ujjad?
- Nem nagyon.
- Mit akartak csinálni vele?
- Szerinted? Levágni.
- Jaszen Gregorovics?
- Neked ezt kérdezni kell? - néztem rá dühösen, de azonnal lenyugodtam. - Bocs, csak ideges vagyok.
- Csak ideges? - hitetlenkedett Alex. - Maitland száz százalékig megölet minket.
- Kizárt - mondtam. - Eddig mindig megúsztam. Nem fogok egy pancser keze által eltávozni az élők közül.
- És szabad megkérdeznem, hogyan gondolod a szökést, mikor mindent elvettek tőlünk?
- Szabad - adtam meg az engedélyt. - Hagyományos zárat használnak.
- És mivel nyitod ki?
Körüljártam az egész termet. Vagy inkább vermet.
- Asszem hajtűvel.
* Utalás a Lánchídra…^^ Persze a valóságban nem történt semmi ilyesmi (a szerk.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
