tini-krimik-fansite

Na szóval mi kint is voltunk. Élve.
Nagy szó. Kis híján lelőttek minket. Vagy engem.
Csak az a kérdés, ezt az ügyet hogyan fogja eltusolni az MI6 (vagy kifizetni; egyik sem lesz könnyű).
Mindegy, ez engem nem nagyon zavart. Alexet se. Ez. Hanem valami más.
Fél másodperc múlva már engem is ez zavart.
Egy lány állt a közelünkben, tátott szájjal meredve rám. A bibi nem itt volt, hanem hogy ismertem a csajt. És ő is engem.
– Hello Nora - nyögtem ki rekedten.
Drága kis barátném egyelőre még nem remegett a dühtől. Még sokkos volt. Aztán, mint akit nyakon öntenek egy kádnyi hideg vízzel, magához tért.
– Daniel Bennett! – süvöltötte. – MEGTUDHATNÁM, TE MÉGIS MI JÓ BÜDÖS FRANCOT KERESEL ITT, MIKOR ÁLLÍTÓLAG LONDONBAN VAGY INFLUENZÁS, RÁADÁSUL EGY PASIVAL?! AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN?!
Látjátok gyerekek? Így kell profin félreérteni egy helyzetet.
– Félreérted…
– NE MONDD EZT, MERT ESKÜSZÖM, HOGY SAJÁT KEZŰLEG FOLYTALAK MEG!!!
Ha Nora belelendül valamibe, nehezen tudja leállítani magát. Így volt ez, amióta csak ismertem.
Vegyük csak, amikor megtudta, hogy kirúgtak a suliból. Másfél órán keresztül hallgattam én – plusz a fél pláza, de őt ez nem zavarta – a prédikációját, hogy mi az, hogy kirúgtak a suliból, mert felgyújtottam az egyik tanárt. Ami teljesen alaptalan vád volt, mert nem a tanárt gyújtottam fel.
Most azonban nem hagyhattam magam.
– ÉS TE MÉGIS MI A FENÉT KERESEL ITT AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN, HOLOTT ÁLLÍTÓLAG AZ ŐSEID FÉL TÍZ UTÁN NEM ENGEDNEK SEHOVA? ÉS EGYÉBKÉNT IS TOTÁL FÉLREÉRTED A HELYZETET, MERT SEMMI OLYASMIT NEM CSINÁLTAM, AMIRE TE GONDOLSZ.
Persze Nora üvöltött velem szinkronban, hogy csoda volt, hogy nem jött még oda hozzánk senki.
– EGY PASIVAL LÓFRÁLSZ SYDNEY-BEN, A LEGJOBB BARÁTNŐDET PEDIG CSERBENHAGYOD, ÉS AZT HAZUDOD NEKI, HOGY INFLUENZÁS VAGY! HOGY LEHETTEM AKKORA BAROM…
– MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, SEMMI JOGOD NINCS RÁ, HOGY FELELŐSSÉGRE VONJ, ÉS ALAPTALANUL MEGVÁDOLJ, MINT A MÚLTKOR…
– …HOGY EZT MIND BEVETTEM! INFLUENZA! NYÁR KÖZEPÉN!
– …ÉS ÉN EGYÉBKÉNT IS SZABAD VAGYOK, AZT CSINÁLOK, AMIT AKAROK!!! TE NEM PARANCSOLGATHATSZ NEKEM, MIVEL FOGALMAD SINCS, HOGY KI VAGYOK!
– Befognátok… – próbálkozott Alex.
– NEM! – én.
– POFA BE! – így Nora.
Szegény Alex. Ha nem kötött volna le a barátnőm szapulása, talán még meg is sajnálom.
De lekötött. Méghozzá nagyon.
Veszekedésünk a második szakaszát, ha lehet, nem írom le szó szerint. Legyen elég annyi, hogy túl sok olyan utalás szerepelt benne, ami erősen sérti a másik fél családtagjait, azok állapotát és munkáját, valamint nem utolsó sorban őt magát.
Közben Alex észrevétlenül terelt minket egyre távolabb az Operaháztól. Felhívta az MI6-ot is, elmondta a megtudott információkat, követelte, hogy engedjék végre haza, miután ez nem történt meg, elejtett egy megjegyzést az Operaház állapotáról –amihez akkor érkeztek ki a tűzoltók – és letette a telefont.
Mindenesetre a srácnak nem tudom, hogy a fenébe sikerült a vitaközpontunkat áthelyezni egy tökéletesen néptelen utcára.
Nem baj, elismerésem.

Szóval, közben vitánk belépett a harmadik szakaszba. Alias a nyugodt kérdezősködésbe. Meg bemutatkozásba, mert Nora rögtön Alexet kezdte stírölni.
– Hello, Nora vagyok – nyújtott kezet, mintha fél perccel ezelőtt nem azt vágta volna a fejemhez, hogy finoman szólva egy kurvához hasonlítok.
– Alex – mutatkozott be ő is.
– Honnan és mióta? - nézett rám.
– Még nincs egy hete se, és hallottál már arról, hogy MI6?
Úgy döntöttem, Nora előtt már amúgy is túl sokat titkolóztam. Igazán elmondhatom neki az igazságot. Vagyis az MI6-t. Az első bevetéstől kezdve eddig a kis ausztráliai kalandig.
Bocs, azt mondtam, kis? Nagy! Nagyon nagy!
Alex tudta, mire készülök, ezért inkább odasétált egy távolabbi padhoz, leült rá, és minket nézett.
Kösz a nagy segítséget, Rider!
Habár mit vártam? Ezt nekem kell elintéznem. Egyedül.

Így hát előadtam elmúlt három évem sztoriját, mindenféle cifrázás és cenzúra nélkül.
Nora nem hitte el. Nem baj, nem hibáztatom. A helyében én sem tettem volna.
– Mivel tudod bizonyítani, hogy ez a rohadt sok halandzsa, amit itt összehordtál, igaz? – kérdezte végül.
– Mi mást keresnék Sydneyben, mikor te is tudod, hogy ünnepélyesen megesküdtem az év végén, hogy nem megyek Németországnál távolabb? Honnan ismerném Alexet? Ja, tényleg… – a fiú felé fordultam –… ugye, hogy az MI6 küldött minket? Mellesleg – néztem ismét Norára –, mivel magyarázod azt a sok balesetet és tesióra előtt a kismillió aprócska karcolást és zúzódást.
– Azzal, hogy peches csaj vagy – vágta rá azonnal. – Habár… el kell ismernem, van benne valami. Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked – „ajánlotta”. – De még mindig nem tudom, hogy mit kerestek itt.
Urániumot, akartam mondani, de valahogy nem volt kedvem Nora orrára varrni a tényeket.
Alexnek se, és ez róla is lerítt.
– Tudjátok mit? Inkább ne mondjátok el.
– Jó ötlet. És most te jössz! Nos, drága Norácska, elmondanád, hogy mit keresel itt az éjszaka közepén? – néztem rá sunyin.

– Sétáltam.
– Sétáltál.
– Ja.
– Éjszaka. Sétáltál.
– Jaja.
– Te. Akit köztudottan…
– Ne kezd megint. Eléggé gáz a suliban hallgatnom. Kiszöktem, ha tudni akarod. Még sose láttam éjszaka Sydneyt.
– Nehéz az élet…
– Nekem mondod?
– Nem kéne menni? – szakította félbe értelmes vitánkat Alex.
– Miért? – Valószínűleg úgy néztem rá, mint egy őrültre.
– A „szüleink” – ujjaival itt mutatta az idézőjeleket –, már biztos hazaértek.
– Kizárt – válaszoltam hidegen.
– Ugyan miért? Már nemsokára fél négy…
– Halottak.
–… múlt. Mi?
– Meghaltak. Maitland mondta. Még nem említettem?
– Nem – válaszolt Alex komoran.
– Akkor most említem.
– Srácok, kikről van szó? És milyen Maitland? Csak Michael Maitlan?
– De – bólogatott Alex. – Annál inkább haza kell mennünk.

– Jó, jó, de mégis merre van a haza?
– Így már én se fogok visszatalálni!
– Te mondtad, hogy menjünk balra!
– Úgy van, Rider, kendd csak rám az egészet.
Itt voltunk az egyik setét, sivár, sikamlós sikátor közepén és fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk. Nehéz is az élet…
Persze azért mi sem szoktunk minden apróbb dologtól kétségbeesni. Noráról ezt alapból tudom, Alexről meg reméltem, hogy tudok ennyit.
És ahogy az már lenni szokott, felröppentek az ötletek.
Alex: Menjünk jobbra.
Én: Menjünk balra.
Nora: Menjünk vissza.
– És szerinted merre van az a vissza? – kérdeztem én értelmesen. – Balra megyünk, vita lezárva.
– Jobbra – jelentette ki Alex.
– Sehova – szólalt meg mögöttünk valaki, akivel semmi kedvem nem volt találkozni (maximum a sitten).

10. fejezet - Nora