tini-krimik-fansite

– Ezt úgy sem ússza meg.
– Már megtettem.
Ugye, hogy tisztára olyan, mint egy rossz filmben? Annyi különbséggel, hogy sajna nem lehet csatornát váltani.
Maitland és Alex beszélgettek. Utóbbin nagyon is látszott, hogy tisztában van azzal, előbbi szavai hová is valók. Moziba, egy nagy tál popcorn mellé.
Annyi pozitívum volt az egészben, hogy most senki nem vette kezelésbe az ujjamat. Bár ki tudja, lehet, hogy csak idő kérdése.
Apropó, idő... asszem jobb lenne végre nekem is beleszólni az "értelmes" eszmecserébe.
– Ez az állapot nem túl tartós, nekem elhiheti, tapasztalatból tudom – morogtam.
– Lehet, de mire ideér az MI6, három városnyi ember – és természetesen ti – halott lesz.
– És meg fogja érni? – érdeklődtem kedvesen.
– Igen.
– Miért?
Ránéztem Alexre. Azt hittem, csak poénkodik, de látszott rajta, hogy komolyan beszél. Kezdő. Miért kellett megkérdeznie?
– Van fogalmatok róla – kezdte –, mit éltem keresztül az elmúlt években?
– Nincs, de nem is érdekel minket – vágtam közbe gyorsan. – Nincs szükségünk az önsajnálatára.
Maitland – ha ez egyáltalán lehetséges – még jobban elkomorodott.
– Szemtelen vagy, Bennett. Tudod mit? – úgy tett, mintha elgondolkodna. – Te leszel az első, aki meghal. És saját kezűleg nyírlak ki. Mr. Gregorovics – fordult oda Jaszenhez. – vigyázzon rájuk. Rám még vár egy bomba.

Amint kiment, rátámadtam Jaszenre. Persze csak szóban. A fizikai tevékenységet a kötélnek nevezett eszköz kezünkön való használata sajnos akadályozta.
– Hol van Lucia Rose? Tudom, hogy tudja!
– Ki az a Lucia Rose? – így Alex.
– Teljesen mindegy, hol van, te úgy sem fogsz sokáig élni már – így Jaszen.
– Nem fogok meghalni. Voltam már ezerszer rosszabb helyzetben is.
– Ennél? – hitetlenkedett Alex. – Ja, meglehet. Szóval, ki az a...
– Hol van Lucia Rose? Követelem...
– Nem hiszem, hogy vagy olyan helyzetben, hogy te követelj tőlem bármit.
– Ez nem mindig lesz így – mosolyodtam el.
– Miért akarod tudni?
– Miért ne? Egyébként meg nem tartozik magára.
– Az nem olyan biztos.
– Dehogynem. Ez a legbiztosabb dolog jelen pillanatban.
Alex ismét közbe akart szólni – ahogy Jaszen is válaszolni –, azonban bejött Maitland.
– Megtekinthetitek a műsort a szomszédos teremben.

A fent említett műsor az irányítóteremben "folyt".
Jobb szót nem tudok rá.
– A bombákat ebből a teremből irányítom, leállítani nem lehet őket. Tíz perc múlva becsapódnak...
– És akkor teljes lesz a bosszúja – morogta Alex. Én közben olyan közel húzódtam hozzá, ami még nem volt gyanús.
– Takarj! – súgtam. Alex egy aprót bólintott és ő is közelebb húzódott. A kezem takarásban volt.
Sablonos, ráadásul hazugság lenne, ha azt mondanám, csak erre vártam, mert nem (csak) ez volt a legfontosabb. Számomra.
A köz- és magánérdek azonban most az egyszer ugyanazt kívánta: hogy kiszabaduljak.
Ami – lássuk be – nem nehéz, ha az ember kezét kötéllel kötik össze csuklónál fogva. Lucy mindig mondta, hogy túl kicsi és vékony a kezem. Kizárt, hogy célzásnak szánta volna, mindenesetre én annak vettem. (Tudjátok, biztos, ami biztos.) És az első adandó alkalommal nekikezdtem a képzésnek.
Mert amit a legjobban utálok, az az, ha tehetetlen vagyok. Ebben a világban – az MI6 világában – ez (szerintem) egyet jelent a halálos ítélettel. Vagy a sajátommal, vagy máséval – az adott helyzettől függően.
Ezek miatt az okok miatt tanultam kiszabadulni.
Ami most könnyen ment.
Ugyanis Jaszen az egyik jól bevált technikát alkalmazta kötözésnél. Ami nekem nem okozott gondot. Ráadásul megtudtam belőle pár dolgot. Ő (is) a Skorpiánál tanult. Ez rossz hír. Lehet, hogy igazából most is nekik dolgozik. Velük pedig még én se húznék ujjat. Annyira nem érzem magam őrültnek.
– Pontosan. Az MI6 nem tehet semmit. A kudarcuk teljes lesz... – Maitland nem állt le. – Ostobák gyülekezete az egész, szemfényvesztés. Tettetik, hogy van valami hasznuk...
– Ennél még én is jobban tudom szapulni a hírszerzést – szólt közbe Alex. A kötél közben lazult.
– De miért is tennéd?
– Lenne rá okom.
Ezt a pillanatot választottam arra, hogy kirúgjam Jaszen kezéből a fegyvert.
Sablonos, mi? Pedig nem könnyű pont úgy eltalálni lábbal egy legalább két fejjel magasabb, jól képzett bérgyilkos kezét, hogy az még véletlenül se tudja meghúzni a ravaszt.
Mindegy, Jaszen felszisszent, miközben én az elejtett pisztoly után ugrottam.
Megragadtam, és...
Maitland egy szó nélkül meggyőzött arról, hogy egykor tényleg az MI6 tagja volt.
Sorozatban hat golyót eresztett felém.
Közlöm a száraz tényeket: négy súrolt, egy talált. A hatodikról azt gondoltam, a falba fúródott.
Amelyik talált, az a vállamat kapta el, a többi a karomat meg a lábamat. Nem mondom, hogy nem fájt és kibírtam egy hang nélkül. Hiába találtak már el, egyre rosszabb és rosszabb lett minden egyes alkalommal. Az elején az volt a baj, hogy nem tudtam mire számítsak. Utána meg az, hogy tudtam. Az én húsom, bőröm (esetleg csontom) olyan volt ezeknek a golyóknak, mint késnek a vaj.
És senki se várhatta el, hogy csendben szenvedjek. Akkor és ott nem. Felüvöltöttem, na! Mindent még én sem vagyok képes kibírni.
Szédültem. A sebekből lassan folydogált a vér. Úgy bizony. Folydogált.
Azonban Maitland csupán a reflexeit bizonyította be...
...Én pedig kilőttem felé az egész tárat, ami Jaszen fegyverében volt. Azután kinyitottam a szemem. Persze, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy elgondolkozzak azon, mennyire veszélyes egy kilencmilliméteressel vakon lőni a nagy világba...
Viszont egy pillanatra minden sőtét lett. Aztán összeszedtem magam, és odamásztam Alexhez.

Csak akkor ájultam el, miután sikerült kioldoznom őt...
Fura. Megöltem egy embert. Ilyenkor totál üresnek érzi magát mindenki, vagy ez a tünet csak nálam jelentkezik?

Az utolsó, amire biztosan és száz százalékig emlékszem, az az, hogy Alex rohan velem ki az épületből. Ezek szerint a bomba hatástalanítva. Vagy valami olyasmi...

14. fejezet - Vége...?